Az Isten, aki megáld...

Sokszor megmosolyogtatja az embereket az a gondolat, hogy Isten az, aki, megáld minket. Egyszer beszélgettem erről egy tehetősebb emberrel, miért nem hálás Istennek azért, amije van. Mire Ő azt felelte; "amim van, azt csak magamnak köszönhetem." Hm... Nem mondom azt, hogy ne dolgozzon azért az ember, hogy elérje céljait, de ez nem csak ennyi. Magadnak köszönheted, ha van egészséged, vagy egyszerűen csak azt, hogy megszülettél, hogy hová születtél?

Ezeket a dolgokat pont nem befolyásoltad, de ez csak néhány példa a sok közül. Az emberek vakon vonulnak végig az életen, anélkül, hogy észrevennék a lényeget. De miért van az, hogy pont azok látják meg ezt, akiknek 1-2 dolog hiányzik az életükből? Azért, mert ők tisztában vannak vele, hogy a jó, ami jön, az Istentől jön.

"A Jákob tusakodás" – Amikor Isten jön

Több cikkben is írtam már arról, mi számít csodának, s ezeknek nagy részét az emberek nem látják meg. Mert látni nehéz, ha azt hisszük, amúgy is tisztán látunk. Aztán valahogy megtalál a válasz. Jákob alakjával párhuzamot tudunk sokan vonni; rohant, mert üldözték, rohant maga elől, a döntései vagy éppen a döntésképtelensége elől és Isten elől. Rohant belül, a lelkében. Bizonytalanul váltott irányt, mindig takargatni kívánta tényeket. A tényeket, amelyek az orra előtt voltak. Aztán a lelkileg legmélyebb pillanatában ott volt Isten.

Jákob Istennel "tusakodik", mert amikor az emberi lehetőségek tárháza üres lesz (ezt csak azok érzik át, akik voltak ilyen helyzetben), akkor látja meg, hogy másféle út is van. A valóságban minden ember élete Istentől függ, ő dönti el meddig vagyunk itt, de mi megpróbáljuk erővel irányítani azt. Isten meg szembesít ezzel. Szóval igen, voltam én is önző, voltam túlságosan kedves, voltam kétségbeesett is.

Néha a legfájdalmasabb belső harcok vezetnek a legjobb irányba. Itt van az élni akarás apró lángja, nagyfokú erőtlenséggel társítva, amikor már csak félig nyomod a gázt, na ebből képes Isten újra erőt kovácsolni.

Nem számít a világon semmi más, csak ez, mert, ha Ő nem áld meg, akkor nincs tovább. Akkor vége. Ez az a belső tusakodás, ami elől nem lehet elfutni és nem is érdemes, mert az Úr olykor rámutat, hogy tőle függ az életed és csak benne bízhatsz bizonyos helyzetekben.

Jákob persze megsérül. Akkora sebet szerez, amely egész életében magán hordoz, visz magával. Az ilyen sebeket szeretik az emberek minél mélyebbre ásni. Pedig az efféle tusakodások, életszakaszok mindig ottmaradnak jelként rajtunk, hátha a szív követi a változás útján.

Így űzzük el a "szörnyeket"

Azok belső "szörnyek." Nem kell mindig másfelé mutogatni, sokszor saját magunk, régi énünk legyőzése a legnagyobb harc, de tusakodni Istennel, na az már más… Ilyen fényességben vagy alig látunk vagy túl jól látunk és általában a második szokott gondot okozni. Túl jól látjuk a hibánkat, gyengeségünket.

A kereszténység folyamatosan a bűnökről és az engedetlenségről beszél, amit értünk miért, de elfelejtik a fő üzenetet. Isten a közönytől mentett meg minket, az emberi közönytől. Valahogy ezt tükrözi Jákob története is. Végső soron nem az számít, hogy én mennyire jó vagy hűséges vagyok, hanem az, hogy Isten mennyire szeret, mennyire hűséges. Áldott nem az, aki hibátlan, hanem az, aki benne hisz. És minél többet csikar ki belőlünk ezen az úton, minél őszintébben állunk előtte, annál többet tehet értünk.

"Amíg meg nem áldasz…"

Jákobnak megvolt mindene; vagyona, két felesége, mindig rohant, mindig mozgásban volt, mindig aktív volt. De azt hiszem megtanultam, hogy ha mindig rohanok, akkor sosem nézek szembe magammal. Mert, aki mindig rohan, az sosem növekedik belül. Ilyenkor annyira elfoglalt vagyok, hogy nem hagyok teret Istennek, aki az ajtó előtt áll. "Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." (Jel.:3:20) És akkor Isten kicsit magára hagy ezzel. Túl sokáig kellett Jákobnak is egyedül maradnia azért, hogy Isten tegyen valamit érte. Ő csak ment karriertől karrierig, munkától munkáig vagy éppen kapcsolattól kapcsolatig. 

És Jákob végül csak ennyit mond; "Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem." Végre a tusakodásnak értelme is volt. Mert tudjátok mit tanultam a belső körök ismételgetéséből? Megkaphatod az álmaid, de még attól te, te maradsz. Összejöhet álmaid otthona, kapcsolata vagy bármi, de attól még te, te maradsz. És azt mondtam, oké, ez így nem megy többet tovább, mert ahol futunk, ott nem fejlődünk.

Isten nyert vagy Jákob?

Háromféle ember létezik; az egyik az, aki szereti azt, amiben él, szereti a világot és azt mondja, neki nincs szüksége Istenre. A második, aki nem szereti ezeket, de nem érzi azt, hogy képes lenne változtatni bármin is vagy nem akarja Istent a képbe. A harmadik, aki nem szereti ezeket és úgy dönt, hogy nem fut többet és beengedi Isten szeretét. Jákob felismerte ezt.

Isten győzött, de azt mondta, hogy Jákob. Hogyan lehetséges ez? Ha Isten képes győzni életünk, önző vágyaink, büszkeségünk felett, akkor győztesek vagyunk. Sőt, időnként még a vereségből is győzelem születik. Azon a ponton, amikor minden sérelmet, haragot elengedve az ember utat nyit ennek, megkönnyebbül, de ami a legfontosabb; a jelleme formálódik át. Jákob áldása tehát nem írható le szavakkal, nem vehető meg semmivel. A kérdés csak az, felismerjük-e, hogy az áldások honnan érkeznek.