Csak átutazók vagyunk

Nagyon sok minden került felszínre bennem az utóbbi hónapokban; a múlt év, a belső folyamatok éve volt. Elég sokat tanultam magamról, az önbecsülésemről, nameg arról, hogyan lássam magam Isten szemével, ami sosem sikerül teljesen, de szerencsére akadnak olyan pillanatok, amikor teljes az összhang. Talán végre nem a helyzetek áldozataként éltem meg a nehézségeket, talán végre nem akarok elfutni a felelősség elől, de emellett képes vagyok kiengedni az érzelmeimet is, akkor is, ha sok van belőlük, ami egy érdekes mix. 

Talán végre rájöttem arra is, hogy ki Isten. Hogyan lehet ezt a legmélyebb ponton elérni? Fogalmam sincs. De, amit megtanultam az az, hogy mi mind átutazók vagyunk. Így is kell élnünk az életünket.

ITT az örökkévalóságban

Az a típusú ember vagyok vagy inkább voltam, aki, ha kigondolt valamit, valahogy mindig úgy alakult a végén, ahogy szerette volna. Na erre néhány évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy beszuggeráltam, de ma már tudom, hogy Isten kegyelméből kaptam mindent és nem magamnak köszönhetem. Jó dolog megveregetni a vállam, de Isten szeretete nélkül semmi vagyok. És a két gondolkodás között lévő átmenet nem volt egy sétagalopp.

Van az a pont, ahol vagy csináljuk ugyanúgy, vagy máshogy. Tudtam, hogy erre a gondolatrendszerre próbál rávezetni Égi Apánk, de azt nem igazán értettem, mit jelent. Mindig arra gondoltam, ami látható, ami az életemben zajlik, nem arra, ami belül. A láthatatlanra, a belső világomra, amely, ha nem változik meg, akkor a körülöttem lévő világ is ugyanolyan marad. Az ige azt mondja; "Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." (2 Kor. 4:18) Az emberben ott él az örökkévalóság vagy Ő él benne? Kicsit mindkettő.

Két kézzel szorítani, amit nem lehet…

Szóval, mindent irányítani akartam, mindent én akartam időzíteni, mindent ki akartam választani. De ha túl sok minden ér egyszerre, akkor csak a következő lépésre van ereje az embernek koncentrálni, s ilyenkor az sem könnyű, ha párhuzamosan több dolgot kell görgetnie egymás mellett. Az aranyszabály egy volt; emeld meg a lábad és menj tovább, egyszerre csak egy feladat, koncentrálj a mai napra. Ez a legjobb stratégiai, ha úgy érzed, elfogyott az energia. Legalábbis, én ezt tanultam.

Szóval, így meneteltem lépést, lépés után téve, és ha most visszanézek, sok minden változott bennem és kicsit körülöttem is. Elengedtem az általam "szorított" elképzeléseket, dolgokat, kapcsolatokat, saját magamról alkotott képemet és arra kezdtem el figyelni, amit Isten mond ezekről. Azt hiszem kevesen jutunk el egy olyan szintre, ahol utat nyitunk Isten terveinek…

Mit jelent az, hogy leteszem az életem Isten elé?

Nem feltétlenül az, amire először gondolna az ember. Nem teszek fogadalmakat, hiszen az ilyesmit senki nem tudja betartani, de amikor valóban beengedjük az életünkbe, akkor már tőle függünk, nem a világtól. A vágy, ami az irányába húz, egyre erősebb lesz. Az emberek talán nem láttak túl a vergődésemen, de bennem tisztult a kép, tudtam, hogy Isten így húz ki a romok alól, miután lebontotta bennem és hatásomra másokban azokat a falakat, amelyek nem szolgálták a javunkat többé. Életünk romjai felett pedig ott áll Jézus.

Mit láttam én ebből az egészből? Amikor görcsösen akarunk valamit, legyen szó gyógyulásról vagy más csodaszerű megoldásról, akkor a saját dolgunkat nehezítjük meg. Szóval akkor ne akarjuk ezt? Természetesen de, csak erőlködés nélkül. "Jó ez könnyű, nem izgat." – mondanák sokan. Hidd el, van az a szitu, amikor de. Amíg görcsösen akarunk valamit, amikor olyan súly kerül ránk egyik napról a másikra, amire azt mondjuk, ilyen csak a filmekben van, addig nem érkezik meg, teljesen mindegy miről van szó. Csak elodázzuk a dolgokat. Szóval elengedtem belül a harcot és hagytam, hogy Isten intézze (remélem egyszer egy komolyabb bizonyság formájában tudok majd erről beszélni, de addig még be kell járni az utat).

A pánik a hit útját állja

A legrosszabb, amit egy ember tehet az, ha pánikol. Mert a pánik gyökeret ver, erről is tudnék mesélni, de röviden legyen elég annyi, hogy az értékem megkérdőjelezése, a gyász, a tragédiák és sok egyéb dolog miatt 2018 októberétől több mint fél évig pánikbetegségben szenvedtem. Ebből a legjavát kaptam (éjszakai rohamokkal, izzadással, halálfélelemmel). És büszkén jelenthetem ki, hogy mindenféle bogyó nélkül, Isten igéjével teljesen elmúlt, de úgy, hogy azóta nem is köszönt vissza, mert semmi nem ér annyit, hogy pánikoljunk, semmi nem ér annyit, hogy rámenjen az egészségünk. Semmi, még maga az élet sem... Ha akkor nekem valaki azt mondja, hogy túl leszel rajta, a négy fal között, igét olvasgatva hát lehet, hogy én is csak néztem volna… pedig ez nagyon is lehetséges.

De itt a bizonyíték, hogy ha Isten szól gyógyít. Teljesen mindegy milyen sebed van lélekben. "Semmi felől ne aggódjatok! Bármilyen helyzetben vagytok is, imádkozzatok! Hálaadással kérjétek Istentől, amire szükségetek van! Isten békessége, amely minden képzeletet felülmúl, megőrzi majd szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." (Filippi 4:6-7) És én szó szerint vettem, hogy semmi felől ne aggódjak. A durva pedig az, hogy néhány év múlva a legnagyobb döbbenetek közepette sem tért ez az egész vissza ez a pánik dolog. 

Véleményem szerint kevés ember jut el arra a szintre, amikor már nem fél attól, mi lesz azután… azután, hogy itt lejár az idő, attól, hogy menni kell, főleg nem ilyen fiatalon történik ez meg. De velem megtörtént, nem tudom, hogyan.... Az élet szerves része a halál, csak az ember ostoba és tagadja. Neem, ne erre rendezkedjünk be, nem szabad! Gondoljuk azt, hogy 120 évig élni fogunk, ez a jó hozzáállás! Csak azt mondom, életünk a Mindenható kezében van és az sem mindegy, mi lesz azután… de a hit kiűz minden félelmet. A hívő biztos abban, hogy útja a Földről egyszer a Mennybe vezet. És ezt meglátni emberi erővel lehetetlen, de Istennek semmi sem az.

Ott vagyunk Isten kezében

A legjobb, ha tudomásul vesszük azt a tényt, ami egyébként is minden emberre érvényes ezen a világon; Isten kegyelméből vagyunk itt. Nem garancia, hogy felkelünk, hogy lefekszünk, hogy vagyunk. Erre nincs garancia. De, amikor tudatosul bennünk, hogy "életem, halálom Isten kezében van", akkor megnyugszunk. Morbid? De így van. És a félreértések elkerülése végett; semmiféle céltalanság vagy szuicid hajlam nem uralja ezt a gondolatmenetet. Nagyon szép dolog az élet, még akkor is, ha nem mindig fenékig tejfel, de az ember mindig élni akar, legyen is így!

Egyszerűen csak rájövünk; mi mind csak átutazók vagyunk. Valami ilyesmit jelent letenni Isten kezébe az életünket, a teljes önmegadás, amikor már minden nap öröm. Igen ez lenne a normális, csak az emberek mégsem így élnek. Így is fogalmazhatunk; engedjük el, hogy meggyógyulunk-e vagy nem, engedjük el, hogy sikerül-e vagy nem, tegyük le Isten kezébe, egyfajta pozitív várakozással és elengedéssel, bízzunk benne. Bízzunk benne, hogy az ő kegyelméből élünk, továbbra is élünk.

Ebbe nem fér bele az ellenkezés, az akaratosság, ebbe nem fér bele semmi, csak az, hogy bízzunk mindenhatóságában. És itt ezen a gyenge ponton, az ember gyengeségében lehet Ő a legerősebb. Ő azt tesz és akkor, amikor akarja és nyugodt szívvel tehetjük le kezébe életünket.

Az aranypercek peregnek

Itt és most minden kincset ér. Miért van az, hogy sokan nem érzékelik ezt? Tettem fel a kérdést. De én sem mindig láttam be ezt, mert minden olyan természetes volt, s ilyen perspektívából nehéz meglátni mindezt. A túloldalon viszont tisztább a kép.

Az életben egy valamiből van kevés; időből. Nem azért, mert egykettőre leéled az életed, hanem azért, mert nem tudod meddig tart. Ha innen megyünk, akkor pedig van tovább… Sokan úgy vannak ezzel; itt élek, legalább röhögök egy jót a végén… Éljünk is! Menjünk az álmainkért, váljunk azzá, akivé akarunk, szórakozzunk is. De ne feledjük; az önpusztítás nem élet! Ha valami megláncol és nem tudjuk uralni, az sosem volt jó. Nem minden tapasztalat jó tapasztalat, csak ezt az emberek nem ismerik fel és így vezetik őket láncon. Néha a legjobb érzések is csak láncok, amelyek visszatartanak minket a szeretettől és az ürességbe vezetnek. 

Aranypercekben élek. Nagyjából így tudnám megfogalmazni az életet hívőként, meg ezt a mostani időszakomat, sőt, ahogy kiderült, az egész 30 évemet így éltem le... :) Most a napsütés olyan örömmel tölt el, mintha sosem láttam volna ilyet. Hogy mindenkinek úgy örülök, mintha a családom lenne, ha meg is bántanak olykor az emberek. Hiszek, mert csak így van értelme bárminek is. Lehet, hogy az ember egy ideig mindent megpróbál, de aztán az Úrra veti a terheket, és eljut egy olyan szintre, ahol már nem képes gyűlölni senkit. Haragudni tud ideig óráig, de gyűlölni nem. Mert nem bírja el már a lelke, a teste. Mert ehhez túl értékes az idő. 

Tehát mi a lényeg itt a Földi létben? Ha Isten megtart, akkor megtart az Ő dicsőségére, hogy elmondhassuk, mit jelent hinni. Hogy a görcsös erőlködés helyet, utat nyissunk az Ő akaratának és azt mondhassuk; "Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem."

Életünk minden napján Isten kezében vagyunk és Ő rendelkezik életünk felett. Szóval most azokhoz szólok, akik nagy útkereszteződés előtt állnak; "élet" vagy "halál". Persze, hogy az élet. De a kettőt nem tudjuk különválasztani, az élet egyik kockázata mindig a halál, válaszd inkább Istent, mert akkor mindkét út az életbe vezet! 😊

Kedves olvasó. Köszönöm, ha olvastad posztjaimat. A blogom elérhető marad, de úgy néz ki, hogy egy ideig nem kerül ki több tartalom. Nem tudom, a továbbiakban Istennek lesz-e terve ezzel, most nem így érzem és leteszem a tollat, vagy inkább a billentyűzetet, legalábbis ezen a területen.

Légy áldott és higgy! Hidd el, hogy te is lehetsz Isten igazsága! Isten áldjon!😊