A „Nem szeretek szeretni” jelenség – Elköteleződés nélkül, a társas magány világában

Volt már olyan érzésed valamivel kapcsolatban, hogy elérhetetlen számodra? Vagy azt gondoltad, minden jár neked? Ez a mentalitás nemcsak feszültté tesz, de meg is foszt a jelen örömétől és lapátra tesszük vele a saját szívünket. 

Miért? Mert arra "úgysincs szükség." A legtöbbször ez így is tűnik. Egy idő után az ember belefárad a próbálkozásba. a próbálkozásba, hogy nyitott legyen az új kapcsolatokra, a próbálkozásba, hogy változzon, hogy máshogy induljon neki a dolgoknak. Lehet, hogy minden jó az életünkben, csak egy valami nem, de ez is meg tudja keseríteni, legalábbis ilyen nézőponttal biztosan.

Miért nem szeretünk szeretni? 

A válasz elég szubjektív. Van emögött mindenkinek valami és amíg ez nem gyógyul, addig jönnek az egyforma körök. Nem vesszük elő őket, elnyomjuk őket, belemenekülünk valamibe, csakhogy ne kelljen foglalkozni ezekkel. Azzal, hogy miért nem akarunk kötődni, azzal, hogy miért nem akarunk hinni egy adott helyzetben, azzal, hogy mi törte össze a szívünket és a végén már annyira megjátszunk magunkat, hogy abban a szerepben ragadunk. Még néha az is megmutatja ezt, hogy mit preferálunk és milyen lépcsőfokokon akarunk lépkedni. 🪜

Szeretnénk szeretni, de már nem akarunk legbelül, mert már talán azt sem tudjuk hogyan kell, szóval könnyebb lázadni a szeretet ellen. 😡 Mi emberek örökké ezt tesszük… lázaduk Isten szeretete ellen, aki igazából mindent megadott nekünk, aki jobban szeret minket mindennél. Igen, mindenkit szeret úgy, ahogy van és ez az érzés felszabadító. Lehet, hogy a környezetünkből nem is kapjuk meg ezt a szeretetet, mert az emberek máshogy szeretnek, mint ő és nekik is megvan a maguk szeretetnyelve. De az egyetemes szeretet nem hasonlítható...⭕ semmi máshoz.

Elköteleződés nélkül – A társas magány világában

Isten az egyetlen, aki nem hagy ott, aki felemel, aki védelmez, ugyanakkor nem akarja, hogy örökké bizalmatlanul éljünk. Könnyű a társas magány világában ragadni, ha a világ ezt táplálja, a "fogd meg- ereszd el", "maradj közel-engedje el" minták nem egészségesek. Futó kalandok, villámtalálkozások, barátság extrákkal, plátói szerelmek és nyitott kapcsolatok. Ezeket az összetalálkozásokat nem nevezhetjük kapcsolatnak, csak situationshipnek és egy valami közös bennük; mindig van valami, mégsincs semmi. 😵‍💫

Látszólag irányban vannak a dolgok, megvan a közös gondolkodás, aztán huss, elszáll, mint a nyári szellő. Tévhit, hogy csak a párkapcsolatok terén létezik ilyen, barátságok, munkakapcsolatok is ugyanilyen gyorsasággal szakadhatnak meg. Amíg az életünk a szeretet elől való menekülésről szól, addig gyakran találkozunk ilyennel vagy mi magunk is reagálhatunk így, nem látott károkat okozva. Van egy érzelmi térköz bennünk, hogy "itt és ne tovább!" "Itt maradok veled, de távol tőled, érzelmileg távol." És akkor… olyan kapcsolatok jönnek létre, ahol az emberek együtt magányosak. A szív őszinte megnyitása nélkül, ahol elmondjuk a félelmeket, érzelmeket, gondolatokat, ahol a szándék napvilágra kerül, nem tudunk máshogy létezni, szeretni. 

Sokszor ezért van az, hogy nem képes az ember valakit az első helyre tenni, hanem több vasat tart a tűzben, A opció, B opció és így tovább. Ha ki is alakul a kapcsolat a folyamatos vágyakozás tartja fenn, de csak az egyik fél pakolja bele a lelki energiát. Sok ilyet lát az ember a környezetében is.

Felelősségvállalás és a sebek felnyitása

Én abban hiszek, hogy Isten a sebek gyógyítója, de alapvetően az ember maga is meg tudja érteni mi zajlik magában, már ha hagyja, hogy mindez a felszínre törjön. Össze lehet kapcsolni, a múltban történt dolgokat, azzal, ahogy most, a jelenben viselkedek és akkor legalább van egy kép az egészről.

Le kell zárni azt, ami a múltban a sérülést okozta, el kell kezdeni kihúzni a töviseket, amik a hátunkban voltak, nem attól az embertől várni, hogy helyre tegyen, aki közben megérkezik. Nekem sokáig nem ment ez érzelmileg, hogy dolgozzak magamon, de Isten megmutatta, hogy ha az ember felnyitja a sebeket, akkor tud gyógyulni. Sokan ezt nem teszik meg, mert kellemetlen, ha magukban is hibákat találnak, ott belép az önvád, ez pedig mindent tönkretesz bennünk. A másik szélsőség az, amikor úgy gondoljuk, mi semmiben sem hibáztunk és mindenki értünk van. 🤐

Az orvos is megnézi a sebet, csak úgy tudja ellátni. A lelki sebek ugyanilyenek. Farkasszemet kell nézni velük. Isten azt mondja; "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." (Máté 5:31-32) Irgalmasságot mások, de legfőképpen magunk felé és nem áldozatot, hogy a világ jobban elfogadjon, hogy a szeretet elkerüljön, hogy elhiggyük, mi már csak ilyenek vagyunk. De mi döntünk arról, meddig nem veszünk tudomást a dolgokról is, hogy meddig menekülünk a csend elől. Nekem az írás pont ezért annyira felszabadító, ilyenkor meglátom, mennyi minden van ott belül felhalmozódva. 🙈

Ki a sivatagból… 🏜

Szóval ez a kőkemény igazság, nem szeretünk szeretni, mert szerintünk mindig minden ugyanúgy végződik, mindenki továbbáll, csak idő kérdése, mikor teszik ezt. Igen, lehet, de ez nem ok arra, hogy lelkileg pusztítsuk magunkat és örökké a sivatagban bolyongjunk. A sivatag egy csodálatosan nyugodt hely, de egyben veszélyes is. Engem egy olyan ürességre emlékeztet, amit nehéz észrevenni és szinte elborítja a legtöbb ember életét. Ez a szív üressége, ami a tetteink és sokszor az életmódunk következménye.🎈

A mesékben a szeretet mindig győzedelmeskedik, amikor két, látszólag eltérő világ egyesül. Ahogy a Nagy Könyvben is meg van írva; "örökké tart az ő kegyelme." Teljesen mindegy mennyire messzire sodródtunk, mit tettünk, mit mondtunk, ő sosem hagy el. Ott ácsorog és arra vár, hogy észrevegyük. Az emberek nem várnak, de Isten igen. Tőlünk se várja el, hogy várjunk, mert az idő értékes. 

Isten a második lehetőség az ember számára, és azok az elérhetetlen életterületek, gondolatok, érzelmek azt mondják, elveszett a remény már. Isten Mindenkinek reményt ad, de ha elutasítjuk a reményt, akkor ne panaszkodjunk, hogy mennyire rossz nekünk. Vannak dolgok, amik megkötöznek és egy életen át kísérnek, ha hagyjuk vagy hozhatunk egy döntést (mi magunk és nem a körülöttünk élők), hogy más irányt választunk, a remény irányába sétálunk, mert ott lesz a kiút. ⛴